A Hold túl kicsi ahhoz, hogy levegőt tartson magában. Szél hiányában a napos oldal forróbb, mint a forrásban lévő víz, az éjszakai oldal viszont hidegebb, mint bárhol a Földön (mínusz 180 Celsius-fok).
A Holdról szerzett ismereteink nagy része az 1960-as és 1970-es években működő robotűrszondákból és leszállóegységekből származik. Egyes tudósok úgy vélték, hogy a Holdra leszálló űrhajó elsüllyedne a poros felszínen. Az amerikai és orosz leszállóegységek bebizonyították, hogy ez téves feltételezés volt. Ők egyengették az utat az emberek Holdra való utazása előtt.
1969 és 1972 között tizenkét ember járt a Hold látható oldalán. Tudományos kísérleteket végeztek a felszínen. Emellett közel 400 kg kőzetet és talajt hoztak vissza. A későbbi küldetések során az űrhajósok egy akkumulátorral hajtott járóval jártak be a Holdat.
Az elmúlt években számos ország úgy döntött, hogy visszatér a Holdra. A Hold körül keringő űreszközök rendkívül részletesen feltérképezték a teljes felszínt. Az egyik legfontosabb felfedezés az volt, hogy a Hold pólusai közelében lévő kráterek alján vízjég található. A Nap sugaraitól árnyékban lévő jég akár több millió éve is ott lehet. Ezt a jövőbeli felfedezők oxigén előállítására és ivóvízként is felhasználhatják.
Európa első holdszondája a SMART-1 volt, amely 2004 novemberétől 2006 szeptemberéig keringett a Hold körül. A SMART-1 részletes felvételeket készített a felszínről, és megvizsgálta a kőzetek összetételét. A küldetés a szonda szándékos becsapódásával a Hold felszínébe ért véget.
